Helló, helló! 

Az Instagramomra kitettem egy képet a hétvégén, aminek a története érdekes volt, legalábbis nekem, mert nagyon-nagyon szeretek reggeliket készíteni, akik már az instán követnek egy ideje, azok tudják, akik még nem, azok meg most tegyék meg, mert sok klassz reggelizős képem van fent. 

És ehhez lesz recept is, íme 🙂

A lényeg a lényeg, hogy megcsináltam ezt a klassz képet reggel, és teljesen el voltam magamtól ájulva, hogy ez mennyire csodálatos, szép lett, egész jól meg is szerkesztettem. Úgy gondoltam, hogy ez így pont olyan, mint amilyennek lennie kell. Nyilván nem volt profi. Nem vagyok se igazi gasztroblogger, nem vagyok foodstylingoló, nem vagyok semmilyen olyan szakember, akinek fullos képeket kellene csinálnia. 

Tehát nem vagyok ételfotós sem, alapvetően nem szükséges az, hogy nekem a képeim úgy nézzenek ki, mint a profi képek, nem kerülnek be szakácskönyvbe (egyelőre :)). Úgyhogy én abszolút elégedett voltam a végeredménnyel, meg is mutattam ezt Neki, akinek igazából az volt az első reakciója, miután mondott egy annyi, hogy “igen, tök jó”, hogy “jaj, nézd csak meg, ott, ott a jobb oldalt, ott a tálnak a jobb oldalán, olyan sötét ez az egész rész”.

Tessék? 🤦‍♀️

Tehát még egyszer elmondom, nem vagyok sem hivatásos foodstylinger, sem ételfotós, sem semmi egyéb, amihez tökéletesnek kell lennie ennek a képnek. 

Szóval ez a mondata annyira megragadt bennem, hogy igazából erről szerettem volna egy kicsit lamentálni… Mert nekem is nagyon elegem van abból, és nem szeretem, hogy ezzel vagyunk körülvéve. Azzal, hogy mindenben a hiába kerül megvilágításra. Legalábbis én nagyon sok szempontból találkozom ezzel a jelenséggel, amiatt is, hogy vállalkozóként vállalkozókkal is sokat beszélgetek, és sokat vagyok kapcsolatban, és egyszerűen soha semmi nem elég jó. 

És nagyon durva, hogy ezt pont én mondom (írom), mert iszonyatosan maximalistának tekintem, tekintettem magamat, de egyszerűen meg kell látnunk azt, hogy egy csomó mindent érdemes elengedni és a helyén kell kezelni, hogy mikor-hol és miben érdemes és kell annak lenni. De ez az állandó tökéletesség hajszolás és a tökéletességre való törekvés a “mindenbenis”, ez egyszerűen annyira ki tudja billenteni az embert egy rossz irányba, egy tökéletes élet hajszolásának az irányába, ami szerintem a mindennapjainkra simán rá tudja nyomni a bélyeget, negatív értelemben. 

És igazából, amit nekem érdemes ebből megtanulni, illetve ebből a szituációból is megtanultam. Az az, hogy nagyon szuper úton haladok a pozitív gondolkodás irányába, és hogy egyre jobban meglátom mindenben a jót, mindenben a pozitívat. Mindenben inkább a pozitív oldalát próbálom megvilágítani a dolgoknak, semmint a negatív oldalát, és ettől sokkal-sokkal stresszmentesebb az életem, és sokkal kevésbé törekszem arra, hogy minden tökéletes legyen, és sokkal inkább el tudom fogadni azt, hogyha valami elég jó, az is jó lehet. 

❗ Félreértés ne essék, a szakmájában mindenki legyen profi, a szolgáltatásában, abban, amit el akar adni. De találd meg az egyensúlyt. És engedd el az olyan feladatoknak, tevékenységeknek a tökéletesre csiszolását, ami csak az energiádat és a motivációdat vinné el, teljesen feleslegesen. 

Úgyhogy én is arra biztatlak benneteket, hogy igyekezzetek mindenben a pozitívat meglátni, és hogyha voltál már hasonló szituációban, akkor írd meg nekem. Ha pedig kétségeid vannak, akkor is 🙂

Gyere a virtuális coworking közösségbe, ha csevegnél erről!